1. Az utolsó meló...együtt

Két fekete csizma talpa kopogva csapódott a síkos háztető feketén csillogó palájához vagy épp cserepéhez. Akár egy macska, úgy ugrott át egyik háztetőről a másikra. Lebegő fekete kabátja alól sejtelmesen villant elő fekete nadrágba öltöztetett lába. Hosszú nyakú pulóvere csillogott csupán szürkén a homályban. Haját lobogtatta a szél, egészen addig amíg meg nem állt. Az egyik magas épület tetejéről nézett lefelé. Fekete elől tépett, felfelé zselézett, hátul pedig a szél által kócosra fújt hosszú haja néha a szemébe csapott. Derekán egy fegyvertokban, két oldalt két pisztoly fogantyúja kandikált ki, ha épp nem takarta el őket a kabát. Lent az utcán a lámpák egy sárga nyitott tetejű sportkocsit világitottak meg. A volánnál egy maximum 30-as férfi ült. Meg sem lepődött mikor egy fekete ruhákba öltözött, alacsony nő ugrott be mellé, fentről. A férfi a hátsó űlésre mutatott. A hölgyemény hátrahajolt és előrehúzta a papírlapot. Átfutotta szemeivel, utánna mint aki jól végezte dolgát apró darabokra tépte és engedte a szélnek, hgy kikapja kezéből, széjjelfújva a vizes utakra.
*
Újabb szokásos, kora nyári reggelre ébredt az alvilág. Nem is volt benne semmi említésre méltó dolog, leszámítva Mukuro és Hiei találkozását. Chie Hiei hátánál figyelte az alvilág egyik exuralkodóját. A démon nő kifejezetten örült, hogy újra látja Hieit. Meglepte, mikor Hiei egy szó nélkül otthagyta őket, miután a Gekkai megerősített változatát beüzemelték. Csak álltak egymással szemben, a szél beszélt helyettük. Na jó, persze Chie is tudta, hogy abban a pillanatban mire gondolnak. Meg is lepődött rajtuk, ugyanaz járt mindkettő fejében. Mukuro törte meg a csendet.
- Biztos, hogy nem akarsz...
- Nem! – vágott közbe Hiei. – Semmi esetre sem.
- És ha szükség lenne rád?
- Nincs rám szükség! Gyere Chie, megyünk.
Chie illedelmesen követte a démont. Mindketten érezték, hogy nincsenek egyedül, de nem féltek, alacsonyabb rendű démonok ólálkodtak a közelben. Egy fekete hajú emberi alakú, a homloka fölött pikkelyes bőrű férfi ált nyugodtan egy fának dőlve. Felnyitotta szemét és akár egy kísértet elsuhant. Egy tó mellett állt meg, melyben egy óriási cápa úszott körbe-körbe. A hal amint felfigyelt az érkezőre, ötösbe kapcsolt és a férfi felé úszott. Már szinte a parton volt, mikor átalakult pont azzá a démonná aki a parton állt. Arckifejezése elég dühösnek mutatta.
- Mit keresel itt, meg akarsz halni!?
- Alakváltó, örülök, hogy látlak, szebb vagy mint valaha, van egy ajánlatom...
Befejezni nem tudta a mondatot mert a képmása úgy hasba rúgta, hogy két fát tövestől vitt magával, egészen egy szikláig repülve.
- A modorod kedves, még mindig lehengerlő. – kínlódta fel magát a földről a démon.
Hogy ezután mi történt? Semmi más, csupán egy hosszú és unalmas beszélgetés.
Négy démon közeledett az emberek világa felé. Az egyikőjük teljesen el volt takarva. Megálltak egy tripla rétegű sárgás energia rács előtt. Az eltakart előrejött.Levetette magáról gönceit. Egy ember állt előttük, nem más mint Kuwabara. Megidézte szelemkardját és átvágta a Gekkait. A hasadáson ő símán átment de a többit a rács még mindig visszatartotta. Erre az egész Gekkai-t széjjel szelte. A démonok így átjutottak a másik, emberek lakta világba.
*
- Mit is kell ellopjak?
- Egy arany tálat, a múzeumból. Az Igazság Táljának hívják, és rengeteg pénzt ér a fekete piacon. Black Death, ez neked gyerekmunka lesz.
A sportkocsi megállt a múzeum előtt. Black Death kiszállt a kocsiból. Még utoljára visszanézett a férfira.
- Hátul várlak. Sok szerencsét. – mondta a volánnál űlő.
- Inkább az őröknek kívánj szerencsét. – mondta a lány, és macska ügyességgel felugrott a tornácra. A szellőzőn keresztül elérte a kiállítótermet. Leereszkedett a riasztóig és kiiktatta. Azt tudta, hogy az üveg alatti műtárgyat még mindig egy mozgásérzékelő védi. Valami zajt hallott a hátánál. Gyorsan elbújt. Két őr jelent meg, akik körül világították a termet, majd elmentek. Még várt pár másodpercet, majd az üveghez lépett. Körbe vágta és leemelte. A tál mostmár nem volt lefedve. A lány egy fekete zacskót vett elő. A tálat ügyesen kicserélte a zacskóval. A riasztó nem szólalt meg. Megnyugodva sóhajtott egyet. Mászni kezdett felfelé a kötélen amivel leereszkedett. Meglepetésként egy karmos kéz jelent meg fentről és eltépte a kötelet. Black Death leesett. Nem hitt a szemének. Egy három szemű, rusnya teremtés ugrott le. A lány elugrott és ostorként használva a kötelet távol tartotta magától a rusnyaságot. A folyosón lövések dördültek el. A riasztó is megszólalt.
- Add ide azt a tálat és nem öllek meg. – mondta a lánynak a démon.
- Tudod mit? Lóf... a seggedbe. – válaszolta a lány.
„Ha már úgyis szól a riasztó akkor már mind1” – gondolta, elővette a pisztolyát és szíven lőtte a démont. Az egy percre hanyatt esett. A lány az ajtóhoz rohant. Hátrálni kezdett. Az ajtóban egy másik egyén állt. Hasonló volt az öltözete az övéhez.
- Add szépen ide. – mondta a férfi.
Black Death persze csak nevetett rajta. Ekkor a fiú levette a homlokáról a fehér anyagot. Egy harmadik szem nyílt ki a homlokán.
- Láttál már ijet? – kérdezte a fiú.
A lánynak tátva maradt a szája, de még mindig határozottan szorította a tálat.
- Tehát nem adod fel? Na jó, te akartad.
A három szemű fiú rátámadt a lányra. Black Death el se hitte, hogy létezik nálla gyorsabb egyén. Pedig ez villámként vette el tőle a tálat és egy jól irányzott rúgással a páncélok közé rúgta Black Death-et. Egy bárd egyenest a vállában állt meg. Elájult. Villanó fényekre ébredt fel. Hangokat hallott.
- Túlélte. Hölgyem maradjon nyugton, el kell látnom a sebét.
Egy mentős mondta a egy zseblámpával világította a szemébe. Amint a sebei el lettek látva bilincs került a kezére. Két rendőr kíséretében vitték ki. Az ajtóhoz érve látta ahogy elvisznek három személyt, akik le voltak takarva. Kint a riportereken kívül a szél is rendesen fújt. Egy vontató épp egy sárga sportkocsit vitt el. Black Death viszont csak akkor állt meg egy pillanatra, mikor a szél lefújta a fehér leplet az egyik holttestről. A sportkocsi sofőrje, és egyben Black Death munkaadója volt az az illető.