Yu Yu fanoldal! - G-Portál

2. Rész: Felismerés

Egyik nap Ai hamarabb bezárt, mert túl sokat kellet tanulnia, ezért Kurama a parkban bolyongott este céltalanul, egyedül. Ai feje a sok tanulástól megfájdult és úgy döntött egy kicsit kiszellõzteti.
A parkban Kurama egy padon ült, gondolataiba volt merülve, de hamarosan valami megzavarta a nyugalmát. Hirtelen rossz érzése támadt. Nem is kellet sokáig várnia 3 igen erõs szörny lépett elõ a fák közül és se szó, se beszéd rátámadtak.
Kurama ügyesen és gyorsan tért ki elõlük. A legnagyobb és legcsúnyább közülük (valószínûleg a vezér), vigyorogva nézett végig rajta.
- Jól sejtettem. Te vagy Kurama. Azt hiszem jól fogunk szórakozni.
Kurama elõvette a rózsaostort és az egyik szörnyet már le is terítette. A dög teste egy pillanat alatt elporladt. Ekkor támadt a másik kettõ is. Kurama megragadta az egyiket a rózsaostorral és a magasba emelte, majd elhajította. A szörny Kurama háta mögött nagy nyekkenéssel ért földet. Amikor Kurama hátranézett kiverte a víz. A szörnytõl nem messze ott állt Ai. A fiút nézte. A szemében félelem volt, de nem csupán félelem, harag is. Azóta állt ott, hogy a 3 alak elõlépett. Kurama döbbenten nézett rá, nem tudta mit csináljon.
- „Kurama?”
Ismételte magában a lány. A fiú azonnal meg akarta magyarázni a dolgokat, de a még talpon lévõ szörny nem engedte neki és rátámadt. Nem tudott mit tenni, védekezett és legyõzte ellenfelét. Mikor visszafordult, hogy beszéljen a lánnyal, õ már nem volt ott. Csak rohant és a szemébõl dõltek a könnyek. Ahogy hazaért, aznap már nem tudott a tanulással foglalkozni. Lezuhant az ágyra és csak sírt.
- „Miért? Miért kell neki démonnak lennie? Miért pont neki?”
Ez alatt Kurama csak állt ott a parkban és bámulta Ai hûlt helyét.
- „Ezt nem hiszem el. Miért pont most kellett ezeknek elõmászni… istenem, ahogy rám nézett. Nem akarom õt elveszíteni."
Kurama nem tudta, mit tegyen. Elment Ai lakása elé. Ott most nem égett a lámpa, de a függöny nem volt összehúzva a lány szobája ablakán. Kurama egy könnyed mozdulattal felszökkent a ház elõtti fa egyik vastag ágára és benézett a sötét szobába. Ai ott feküdt az ágyon. A szeme be volt csukva, de a könnycseppek még ott csillogtak az arcán. Kurama nem tudta igazán hogy mi van vele, de félt. Napról-napra egyre jobban megkedvelte a lányt és vágyott arra, hogy vele lehessen. Most hogy sírni látta, bûntudatot érzett, de nem tudott mit tenni. Elindult haza. Lefeküdt aludni, de nem jött álom a szemére. Csak bámulta a plafont és gondolkodott. Nem értette Ai miért nézett rá olyan furcsán.

Másnap reggel feszülten ment iskolába. A lány most a szokásosnál is szomorúbb volt és rá nem jellemzõ módon késett pár percet. Rá sem nézett senkire csak leült a helyére és jegyzetelni kezdett. Kurama ideges volt de nem tudott mit tenni. Ai ma is gyorsan haza ment, de aznap nem nyitott ki a vendéglõ. Kurama hiába áll a lány háza elõtt ott sem volt jele semmi mozgásnak. Ai nem volt aznap este otthon. Lent volt a tenger parton. Ült a homokban és bámulta a hullámokat. Kurama pedig hazament lezuhant az ágyára és a plafont figyelte. Az elkövetkezendõ 3 nap így zajlott, de aztán Ai vendéglõje újra kinyitotta kapuit. Kurama félve lépett be. Most egy vendég sem volt benn, de még Ai-t sem látta. A konyha egyik végébõl egy kis szoba nyílt, az volt a lánynak az öltözõ és az iroda egyben. Onnan hangok szûrõdtek ki. Kurama közelebb ment és fülelt.
- Idefigyelj! Nem mondom el többször. A bérleti díj 50%-kal megemelkedett.
- De hisz az rengeteg. Nem tudok most ennyi pénzt kifizetni.
- Vagy fizetsz, vagy szedheted a sátorfádat.
- Nem kaphatnék egy kis haladékot?
- Szó sem lehet róla. A hét végére, ha nem lesz a pénz az asztalomon, akkor bezárhatod ezt a kis lyukat.
Az ajtó kicsapódott és egy kövér öltönyös mogorva alak viharzott el Kurama mellett, hogy majd fellökte. A férfi elment, Ai benn maradt, és Kurama hallotta, hogy zokog. Tétovázott egy kicsit, majd halkan koppintott az ajtófélfán.
- Bejöhetek?
Ai meglepõdött és letörölte a könnyeket az arcáról. Kurama közelebb lépett hozzá, majd tétován megszólalt.
- Ne haragudj nem akartam hallgatózni, de… mi volt ez?
- Ez az ember volt az, akitõl ezt a helyet béreltem. De annyira fel emelte a bérleti díjat, hogy azt képtelenség kifizetni. Mindennek annyi ez a hely volt az életem.
Ai újra zokogni kezdett. Kurama gondolkodás nélkül magához ölelte a zokogó lányt, de érezte hogy ettõl Ai egy kicsit megborzongott.
- Nyugodj meg kérlek… nem lesz semmi baj…
Elengedték egymást és kimentek a pulthoz. Ai megpróbált nyugodtnak látszani, de nem nagyon sikerült neki. Majd erõt vett magán és megszólalt.
- Éhes vagy?
- Hát eléggé,de...
- Jó akkor foglalj helyet, összedobok valamit.
Ai egy mosolyt erõltetett az arcára és nekilátott fõzni. Majd kivitte Kuramának a kedvencét. Egy hét alatt rájött mit is szeret igazán a fiú. Majd odament az ajtóhoz és megfordította a táblácskát, min most kívülrõl a zárva felirat volt látható. Majd az ablakhoz lépett és lehúzta a redõnyt. Magának is készített vacsorát és leült Kuramával szemben. Egy ideig mind a ketten hallgattak, majd Ai nem bírta tovább.
- Hétfõn a parkban… én…
- Ne haragudj, ha megijesztettelek. Tudod, én nem vagyok olya, mint a többi… ember.
- Nem vagy ember…
Ai hangja remegett és a keze is ökölbe szorult. Nehezére esett türtõztetni az indulatait.
- Nem ijedtem meg. Csak… nem gondoltam hogy démon vagy
- A hangodból ítélve nem igazán kedveled õket…
- Gyûlölöm õket.
Kurama ránézett a lányra és rettegett attól, hogy ezek után mit fog mondani. Megpróbált javítani helyzetén.
- De… én nem vagyok olyan, mint a többi démon. Már lassan 20 éve élek itt emberi testben és nem vágyom arra, hogy visszatérjek az alvilágba.
Ai nagyot sóhajtott.
- Tudom hogy nem vagy olyan, de akkor is démon vagy.
- Most haragszol rám?
- Nem csak… csak félek tõled.
Ez volt az, amire Kurama a legkevésbé számított. Azt hitte a lány haragszik, amiért nem mondta el neki és így kellet megtudnia. De nem értette miért fél.
- A szüleim nem balesetben haltak meg. Engem védtek. Még kicsi voltam és egy Démon megtámadott, mert a lelkem kellett neki, de õk feláldozták magukat értem.
- Értem… de én tényleg nem vagyok olyan. Kérlek, bízz bennem. Én soha nem bántanálak…
Megfogta Ai kezét, amitõl a lány elõbb megborzongott, majd elpirult. Sokáig szótlanul néztek egymás szemébe, majd elengedték egymás kezét és befejezték Kurama haza kísérte Ai-t. Az ajtó elõtt megálltak. Kurama törte meg a beálló csendet.
- Akkor most mi lesz veled?
- Holnap lesz az utolsó napom. Este kipakolok, és végleg bezárom a vendéglõt. Már csak új munkát kell találnom.

2.fejezet - Felismerés