8. Fejezet: Közelít a végzet

És valóban. Az elkövetkezendő napokban, hetekben, hónapokban, minden olyan könnyen ment. Már alig érték támadások Kirit. A baba szépen növekedett a pocakjában és ők egyre jobban szerették egymást. Mintha minden rossz szándéknak megálljt parancsoltak volna. De a vihar előtti csend is pont ilyen. Teltek a napok és ők boldogan élték szinte normálissá váló életüket. Kiri pocakja egyre jobban gömbölyödött, amit Hiei előszeretettel simogatott. Annyira megváltoztatta őt ez a lány, hogy aki régebben ismerte, most azt hitte, rosszul lát. Mosolygott és szinte szárnyalt attól, hogy apa lesz. Hamarosan megkérte Kiri kezét. Az esküvőn a szűk baráti kör vett részt, de így is csodálatos volt. Ez után úgy élték napjaikat, mint egy átlagos család.
Már annyira eseménytelenek voltak a napok, hogy Kiri bátran mer egyedül is kimenni sétálni egy kicsit.
Épp így tett egyik nap is, mikor olyan dolog történt, amire nem számított. Nem volt messze otthonuktól, mégis elég távol került Hieitől, hogy a rá leső fenyegetés nyugodtan lecsaphasson. A levegő hirtelen hűlt le és a szél is feltámadt. Már épp indulni akart vissza, de egy árny nem engedte. Körbetáncolta, megbénította, legyengítette. Kiri térdei már remegtek, mikor penge villant és fúródott a vállába. Ő fájdalmában legszívesebben kiáltott volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Tekintete elhomályosult így nem láthatta, ahogy támadója lassan alakot ölt, majd széles vigyorral az arcán szertefoszlik akár egy füstoszlop. Kiri összeesett. Csak feküdt ott a földön és mozdulni sem bírt. Hiei szinte saját húsában érezte a fájdalmat, majd mikor orráig elért kedvese vérének szaga, szíve majd megállt. Azonnal rohant hogy megtalálja őt. Nem kellet sokáig keresgélnie. Egész testében remegni kezdett, ahogy meglátta őt a földön fekve, megsebezve. Azonnal kirántotta a tőrt a vállából, a karjaiba kapta és már vitte is őt haza. Észre sem vette Kuramát és Yusukét akik a ház előtt vártak rá. Odabenn betette őt az ágyra. Ekkora a két vendég is utána ért és Kurama azonnal segítő kezet nyújtott barátjának, ami szükség is volt, hisz maga Hiei úgy remegett, hogy megállni egy helyben alig tudott. Ketten azonban hamar ellátták a sebet és közben Kiri is magához tért. Hirtelen nem tudta mi történt, de amint eszébe jutottak az események, csak egyetlen dolgon járt az esze.
- A babának ugye semmi baja?
- Hiei kissé megnyugodva kedvese mellé lépett és homlokon csókolta, majd halkan a fülébe suttogott.
- Ne ijessz meg még egyszer ennyire, kérlek…
Kurama elmosolyodott és bátorítóan nézett Kirire.
- A picinek semmi baja. De te szépen megsérültél… mi történt?
- Nem igazán tudom… hideg lett és sötét és valaki feltűnt mögöttem. Mintha az árnyékokból lépett volna elő…
Kurama kezébe vette a pengét, ami megsebezte a lányt, majd kiült az aggodalom az arcára.
- Ilyet még sose láttam… meg kellene mutatni Koenmának. Ő talán tudja ki lehetett a támadód.
Így is lett, de Koenma sem tudott a fegyverről többet mondani, így elküldte azt a bölcseknek, hogy vizsgálják meg.

Eltelt egy újabb hónap. Kiri sebe helyén már csak heg volt, de az sehogy sem akart onnan eltűnni. A baba egyre többet ficánkolt a hasában, jelezve hogy már nagyon ki szeretne onnan jönni.

Egyik este Kiri rémálomból felriadva csoszogott ki a fürdőszobába. Verejtékben úszó arcát hideg vízzel mosta le, s mikor felnézett a tükörbe, majdnem elsikította magát, de egy láthatatlan kéz befogta a száját. A tükörből látta csak a mögötte álló hasonmását, aki csak annyiban különbözött tőle, hogy szeme annyira halványkék volt, hogy szinte fehérnek hatott az egész. Hangját a saját fejében halotta.
- Hát eljött végre ez a nap. Mi hamarosan egyek leszünk. És nem tehetsz ellene semmit. Törődj bele, hogy te vagy a végzet kiválasztottja.
Saját szavai távoli visszhangként csengtek fülében.
- Nem engedem, hogy meg tedd.
- Nem kell hozzá az engedélyed… az a tőr, ami megsebzett a végzet fegyvere volt. Megpecsételte a sorsodat.
Kiri nem akarta elhinni, amit hall, de érezte, sőt percről percre tudta hogy gonosz énjének igaza van. Már ellenkezni sem volt ereje.

Ez alatt Koenmához megérkezett a jelentés a tőrről, és amint elolvasta, már rohant is hogy Hieiékkel beszélhessen. Idegesen kezdte püfölni a bejárati ajtót. Hiei szemei hirtelen pattantak ki, majd mikor felfogta, ki dörömböl, megindult az ajtó felé. Alig tárta ki, Koenma már be is viharzott rajta és csak úgy áradtak belőle a szavak.
- Megjött a jelentés… a bölcsek tudták… ez … ez… a végzet fegyvere volt… az a nap pedig… akkor nyílt meg az ösvény… ez nem véletlen… valami baj van… én…
Koenma elhallgatott, ahogy végre Hieire nézett, aki most sápadtnak tűnt. Hangja pedig, mikor megszólalt, már gyengének és erőtlennek hatott. Ő ott állt a nappali közepén és már világosan érezte, azt ami megrémítette.
- Kiri nincs a házban… nem érzem őt sehol sem…